A kezdet

Sokat gondolkoztam, hogy vajon hogyan is kéne elkezdenem a blogot és arra jutottam, hogy senki nem fogja megérteni a történetemet, csak ha a legelejéről kezdem. Tehát 23 éves debreceni lány vagyok. Jelenleg a párommal élek együtt és a kiscicámmal. Már 3 éve élünk együtt a családjával, azelőtt otthon a szüleimmel éltem nagyrészt.
1993.09.23-án születtem meg, nem sok mindenre emlékszem gyerekkoromból csak a rossz dolgokra. Apámmal rémes volt a viszonyunk, amit tudni kell róla, hogy mindig iszik és verekszik. Anya általában próbált megvédeni minket az öcsémmel, de később rájöttem, hogy ő egy gyenge nő. 2 boldogság volt az életemben az a nagymamám és a nagypapám. Nagypapám 7 éves koromban meghalt, ami talán az eddigi legrosszabb dolog ami történt velem, ő volt a kedvencem, egy menedék számomra. A nagymamám utána egyre inkább kezdett leépülni, már nem volt azaz életvidám nő, aki régen volt. De térjünk vissza a szüleimhez. Tehát apával rossz volt a kapcsolatunk, így nagyon sokszor költöztem el otthonról, legfőképpen nagymamámhoz, aki a gondomat viselte. De ahogy nőttem jöttek a problémák, gondolok itt fiúkra és a kamaszkorra. Az általános és középiskolában rengeteg "szerelmem" volt. Majd a középiskola végén megismerkedtem életem első igazi szerelmével. Úgy gondolom mesébe illő volt minden, míg nem felkerültem az egyetemre. Ő igazán kedves volt velem és a családja is, nem voltam közéjük való. Egész életemben féltem, hogy ha lesz valakim, akkor vajon, hogy fogom a szüleimet bemutatni, vajon a barátom előtt is kimutatják foguk fehérjét, vagy a családjuk előtt. Az első barátom tudta, hogy mit csinál velem apa, de nem tett semmit. Visszagondolva mit is tehetett volna, ő még egy tinédzser volt, míg apám egy nagy állat. Végül eljött az egyetemi gólyatábor, ahol megcsaltam az első szerelmemet. Innentől kezdődött egy nagy leépülés nálam: gyógyszerek, bulik még jó, hogy a drogokig nem jutottam el. Hónapokig szenvedtem, hogy hogy voltam képes ezt tenni vele, mikor annyira szeretem, nem találtam meg a választ. Végül tovább éltem az életemet és megismerkedtem a jelenlegi párommal. Az elején nagyon bonyolult volt minden, úgy éreztem nem fog menni nekünk, vagyis nem is akartam, még mindig önsajnálatot folytattam, illetve jöttek a visszatérő gondolatok...szülők. Sokszor álmodoztam arról, hogy eljön egy herceg, aki kiment ebből a zűrzavarból és hát ő megtette, elköltöztem végleg. De egy idő után rájöttem, hogy csak menekülök az elől, amitől sose fogok tudni megszabadulni. A párom már tudja, hogy milyen a családom, és mégis elfogad olyannak, amilyen vagyok...akkor én miért nem tudom elfogadni ezt az egészet? Miért olyan nehéz ezzel együtt élni? Úgy döntöttem Pestre költözünk idén nyáron, így talán ha még messzebb vagyok tőlük, akkor nem fognak mindig kísérteni.